A Güell park mozaikjai ékszerként ragyogtak a kora-délelőtti napfényben. Jules a terasz padján ülve egészen belefeledkezett az elé táruló élénk színek és formák kavalkádjába. Hosszú ideje tervezte, hogy eljön Barcelónába, így hát az utolsó főiskolai vizsgája után néhány nappal összecsomagolt és vonatra szállt. Párizsból indulva keresztül utazott egész Franciaországon, majd a Pireneusokon stoppal átkelve érkezett meg a tengerparti városba. Nem mintha híján lett volna a pénznek. Családja jó anyagi körülmények között élt, ő pedig francia létére végzős volt egy angol egyetem építőmérnöki karán. Ez volt az utolsó szabad nyara. Mindent ki akart próbálni, amit idáig elmulasztott. Néha szinte megszállottja lett a gondolatnak, hogy a világ az eddig látottakhoz képest sokkal többet tartogat számára.
Jules az átlagosnál valamivel alacsonyabb és vékonyabb volt, egyedüli különleges vonását meghatározhatatlan, folyton változó színű szemei jelentették,
2008. március 20.
VII. évfolyam 3. szám
Baranyi Ferenc
BALLADA A VILÁG KEREKÉRŐL
Könyvajánló
v
Háttérzene:
Benvenuto Terzi:
Pastorale
Szendrey-Karper László
gitár
v
Kattints, a kép nagyítható.
Koszta József: Ruhaszárítás
Tartalom
( I.m. Radnóti Miklós)

Több, mint fél évszázad nem volt elég:
füledről el nem  koptathatta még
a sárral elkevert vért. Elmebontó
tanulság ez, rémítő, rút memento.
Lám, hasztalan rimánkodtál a képnek,
hogy „…ints felém,…hogy nem hiába élek”!
A níbelungi sor ha jól pereg,
a menet még  csakúgy erőltetett.

Tudtad te jól: mentsége nincs a versnek,
Csak az, hogy életműködés, ha termett.
Kacéran, mint a kis halacska ikrát,
Metrumba-rímbe úgy üríti titkát,
kínját, dühét, rajongását a jámbor,
ki embereszményt álmodik magából,
s elrejtendő e kinti rongy világot
bikaerőt zeng, s farkastisztaságot.

De vége már  verseknek és csodáknak.
„Hazugság mind!” – dörren reánk e század.
A tél itt ötven év után se lágyult,
a szerb föld ismét háborúba ájult;
mi várhatunk  könyvtárszobákba bújva,
hol késik egyre még a béke ujja;
s az utca? Már alig merünk kimenni:
ott leng a borzalom, de béke semmi.
Csak álmodunk tágas, szeles tetőkről,
Az öklök érveit fújjuk kívülről,
s megsejtjük már döbbenten olykor-olykor:
e Földön más nem is jöhet, csak oly kor.
           
(1997)
v
v
Ó Uram! Új Uram! Vágyam beteljesítve!
Alig nyújtom kezem, már belesimul, íme,
a katekizmusod! Taposta mostanig
a talpam gyilkosan, s most íme, itt lakik,
cellámban otthonos, mert a jó lelkipásztor,
megérintve üde hitvágyam szándokától,
átadta kedvesen, hátha célt tett követ.
De Uram! Új Uram! Hiszen ez nyolc kötet!
Ez a Gaume püspök úr nincs híján a szavaknak,
nem úgy, mint én, midőn verssoraim fakadnak,
pedig spontán vagyok, miként majd hírlelik.
Most az első lapot olvasom estelig,
majd csak a kérdezést, majd a megannyi választ,
úgy hiszem, ez a könyv bemerít és kiáraszt,
magába töm s kivet, fölragad és leejt,
s irigylem, amiért egyetlen rést se rejt.
Hézagtalan. Csak épp… mily túlszabott méret!
Megrándult térdre hoz sínt, pólyát, gipszet, éket,
szikét — de hát minek? Uram, kend be sebét,
s ha a szisztéma most még túlontúl elég:
ne vedd új bűnömül. — Mindig csak belekaptam
mindenbe, s azután a képzeletnek adtam,
egészítse ki ő, és minden mű, szabály,
rendszer és életelv állt, mint a kártyavár,
hipp-hopp… s úgy is maradt, nem omlott össze menten…
Propertiusnak egy sorát sosem felejtem,
de még egy óra is sok volt könyve előtt.
Elvarázsolt a rend, de bicskám beletört
utóbb a dátumok, sorszámok tömegébe…
A tagolás, Uram! Szolgád megannyi érve,
fejezete, hite, oldalszáma, szava,
olvasatlan enyém, míg itt az éjszaka.
v
Egy csont voltál, a kutya kergetett,
elképzeltél, hogy megmenthesselek,
álmodban jöttem, némán, hangtalan,
lobogva égett, lángolt lánghajam,
vörösre festette az éjszakát.
Megérezted az égett bőr szagát.

Mikor azt éreztem, hogy lángolok,
úgy rettegtem, azt hittem, álmodok,
és szinte fájt a tűz, megégetett,
és azt reméltem, hogy felébredek.
De éber voltam, óvó lánglovag,
hősként őriztem lázas álmodat.

Az álmodat álmodtam, kedvesem,
ahogy soha nem álmodtad te sem.
Ne csodálkozz, nem olyan nagy dolog,
hiszen te is ugyanazt gondolod,
mint én, jobban tudod, mint én magam,
kimondod minden elrejtett szavam.
v
Önarckép. Kattints, a kép nagyítható.
Tanya boglyákkal. Kattints, a kép nagyítható.
Koszta József
festőművész
1861 - 1949.
A kapuban állt, a postást várta, ma kell, hogy hozza nyugdíjat. Szégyenkezve nézett körül. Minden alkalommal így történik, amióta nyugdíjas lett. Erre az időre elfogyott a pénze. Nehezen tudta beosztani hónapról hónapra, pedig már régen lemondott néhány olyan dologról, amit valamikor természetesnek vett. Most idegesebb volt a kelleténél, mert még az este elfogyott a cigarettája. A postás tizenegy óra körül érkezik, addig át kell vészelnie a nikotin hiányt. Ránézett az órájára. Kilenc óra volt. Türelmetlenül végignézett az utcán, hátha ma hamarabb bukkan föl a jól ismert kerékpár.
Korán ébredt. Görcsös fejfájás gyötörte. Az utóbbi években érzékeny lett a frontváltozásokra, különösen az eső előtti légnyomásváltozás okozott álmatlanságot, fejfájást. A reggeli kávéval lenyelt egy Algopyrint. Régebben ritkán vett be gyógyszert, mostanában, azonban rákényszerült, hogy a vérnyomását karban tartsa, az egyre sűrűbben jelentkező izületi fájdalmakat is enyhíteni kellett. A kávé kortyolgatása közben meghallgatta az időjárás jelentést. Tegnap harminc fokos meleg volt, hétágra sütött a nap, mára már alig húsz fokot és borús, esős időt jósolt a meterológia.
v
Látni akarom, amit nem láthat senki,
Soha sem hallott hangokat hallani,
Én a végtelent akarom felfedezni
És mint vándor akarok vallani.
Utazóként, akiben a vágy tüze ég,
Hogy megérintse, mit az ész kivetett,
Valamivé tenni, mi másnak semmiség,
Ami a könnyek fényében didereg.
Megtalálni újra, mit már megtaláltak,
Mégis máshogyan és más döbbenettel,
Búcsút inteni a küls napvilágnak,
Hogy bennem éledjen újra a reggel.

v
vedd észre, s töltsd be végem!
Megmosolyogni szótlanul
vicsorgásaim szégyen.
Nékem ellen kell, nem a Szem
kőegek homlokában,
hisz megtéveszt, hogy gyermekem,
s az asszony tépi májam.
És megtéveszt… De nem! Tudom!
Te dúlsz minden dologban,
te unsz csókot, ha megunom
szerelmem asszonyomban.
Te bomlasz, hogyha késeket
dobálok az apámra…
Segíts!
Te nem!
Amíg lehet!
De mégse! Kész az ábra.
Én ellenedre – nincs tovább,
műved betöltöm – engedj!
Meghalsz – bőgjetek ostobák!
Bár pusztuljak el Benned!


v
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek. Kamarás Klára

Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek. Kamarás Klára

Gyöngyvirág, fecskefű,
álmodó, gyönyörű,
cikázó, táncos szél,
borókás, fényes tél,
álom is, lángoló,
áramló, víg folyó,
az is volt, s emlékek,
éjszaka, hajnalpír…
Mi volt még?
Volt egyszer Csernobil.
v
Kora-tavaszi éjszaka.
Alszol — a takarón kezed,
álmodban csillagok fagyott
rügyeit melengeted.

A ház előtti fán, az ágak
közein: sisakréseken
keresztül bámul ránk a hold —
Isten néz farkasszemet velem?

Gyönyörű oltalmam, a holdfény
dárdája téged nem sebez meg,
mellbimbóid — hegyekre épült
végvárai a szerelemnek.

Elalszom én is, rettegésemet
lágy szuszogásod szertefújja...
S nyelved és nyelvem lángjai
holnap összelobbannak újra.

v
Hiába a kence, korhadnak az évek,
rozoga falakon a most mögé nézek.
Jó volna érteni, elhinni a jövőt,
délutánba látni, futni a múlt előtt.

Fárasztó az élet, a napok színvakok, 
szemem gézbe kötve, világtalan vagyok.
Ne írj, és ne olvass, ne dogozz ma semmit, 
a médiaszöveg meglátod felpezsdít.

Kezemben a mobil mosolygósan csörren,
a csillogás, a fény zenél körülöttem.  
Most veszem észre azt, mit csak a vak nézhet,
látok csillagokat, amint összeérnek.

Értem a színeket, a barát kedves hangját,
fekete és fehér állhatatos harcát.
Vak fénynek ragyogni arcodat tartsd oda,
világosságot hoz, s kitárul a csoda.


(2008-03-05)

v
X.

…miért kételkedsz verseimben s bennem,
hogy bármiféle ember alkotás
megőrizni képes téged? Megtettem

amit tudok s bátran tovább folytatom,
bár hitetlen vagyok. Nem hagyomány
vezérli tollam s nem is szófosás:
szeretlek. Csak ezt kifogásolhatod,

hisz’ szidtalak, gyűlöltelek. Ma már
szégyenkezem, mikor csak rád gondolok.
S eszembe jutsz minden percben. Oly’ szoros
kapocs van köztünk, szinte néha fáj.

Alap vagy, nem alapanyag. Ha könyvbe
írlak: emléked megőrzi talán,
avagy – kidobják a pöcegödörbe…


v
2005 Augusztus

John Kismer a kezeit dörzsölte.
- Hallod-e Bill? Nagyszerű dolog ez a komputer. Ki sem kell mozdulnunk a szobából, és mégis dől hozzánk a pénz. Hihetetlen mennyi hülye van ezen a világon! Lassan már eladjuk az egész Holdat. Mi lesz a következő? A Mars? Vagy a Vénusz?
- Arra még van időnk. - Bill Garner gondterhelt volt, valamin nagyon törte a fejét. Eltelt egy kis idő, mire folytatta: - Hanem jobb lesz, ha valamilyen formában legalizáljuk magunkat. Kerestünk már épp elég pénzt ahhoz, hogy egy keveset visszafordítsunk belőle.
- Mire célzol?
- Arra, hogy a Regisztrációs Irodában bejegyeztessük az összes eladott Hold-telket. Amúgy is akadt már néhány kétkedő. Egyik másik túlságosan is türelmetlen.
- Hát csak türelmetlenkedjenek.
- Nem egészen úgy van. A Regisztrációs Iroda hivatalos szervezet, s ha sikerül tőlük kicsikarni egy papírt, ami bizonyítja, úgy, ahogy kell, dátummal, pecséttel meg miegymással az összes tranzakciót, akkor tényleg nem lesz mitől tartanunk.
- Miért nem elég az az irat amit mi csinálunk?
- Mert így csak egy szélhámosság az egész. Annak az elismervénynek amit mi adunk, sehol nincs nyoma, csak a mi komputerünkben. Aki meg nagyon kíváncsi, az másutt is érdeklodik.
v
Hajnali harmat cseppenként csordul,
felkelő Nap aranyába mártja
a gyönggyel teli levelet, s fordul,
megbillen, mint a várnak szánt kártya.

Téli álomból ébred a tavasz,
leheletétől jégvirág olvad,
hirtelen nyúlik akár a kamasz,
hókristálytenger - olvadó holnap.

Ágpáncél roppan, lehullik végre,
rügybezárt levél, bomlani óhajt,
langymeleg szélben mered az égre,
március felé jó nagyot sóhajt.
Koszta József: Muskátlis kislány
v
Szépen sütött ma reggel a nap
találkoztam a karcsu Hóvirággal,
megkérdeztem, materialista e -
azt felelte, hogy ő igen.
Kértem, hogy bizonyítsa be
mert idealistának látszik.
-   Ha az volnék, kibújtam volna
télen biztos odumból,
elvégre a nap akkor is ott volt az égen,
amikor szél szánkázott a jégen,
de józan vagyok, tanultam fizikát
és kémiát és dialektikát
kiszámítottam a reális időt,
hogy mikor kell megjelennem
mert én csak a tényeknek hiszek
minden más csak füst, illuzió
nem érdekel a religió.
Tudom, hogy most élek, vagyok
de hogyha majd elhervadok
és szirmaimmal föld alá megyek
csak voltam, s többé nem leszek.
Hanem az Ibolya a bárgyú, csacska
megsúgom, nagy idealista. -
s fanyar volt, hűvös, mint a sír köve,
talán nem is ő a tavasz hírnöke ?
-   Szép napsütést ! mit hallok önről? -
üdvözöltem egy szende kis lényt.
-   Hallom, hogy csodának tartja a napfényt,
Hymnust költ, rajong ( balga érzet )
és azt tartja, hogy örök az élet... -
Míg édes illatot lehelt,
felnézett rám és így felelt:
-   Itt a sötét bokrok tövén
irigy füvek közt élek én
sötét itt minden és sivár
nem talál rám a napsugár
de ha levetem kék ruhám
egy másik élet vár reám,
mert van egy napfényes liget
hol minden kis virágszívet,
mely itt most csak sóhajt lehel
ott lágy fuvallat ringat el -
Így szólt, aztán elhallgatott
szívemben mély nyomot hagyott
a két virágnak nézete
s egyforma véges élete.

S nem tudhatom meg jaj...soha
hogy melyiknek van igaza,
hogy van-e egy olyan liget
hol újra él, hol újra hajt
a Hóvirág, s az Ibolya ?